“Engem is mindig aranyos kedvűnek ismertek, de csak az én jó Istenem tudná megmondani, mennyi éccakai sírásba kerül az, hogy nappal mindig nevessen az ember szeme.”— Móricz Zsigmond (via koltoktollabol)
Igazából nincs értelme, tudom;
ragaszkodni hozzád,
és a nemlétező kapcsolatunkhoz.
Tulajdonképpen egymagam cipelem
a ki nem mondott szavaid súlyát.
De ha neked így egy kicsit is
könnyebb, akkor elviselem.
Néha elgondolkodom azon,
hogy talán neked is szükséged van
rám, meg a beszélgetéseinkre.
Persze aztán meggyőzöl róla,
hogy nincs, én pedig hibáztatom
magam, hogy megint túlgondoltam.
Mert biztos nem jelent semmit
a tükörreflex, az is csak egy mítosz,
olyasmi, mint a szerelem.
Talán ha többet nem keresnélek
észre sem vennéd.
Egyszer lehet, hogy kipróbálom,
hátha rácáfolsz a bizalmatlanságomra.
Addig viszont cipelem tovább
a ki nem mondott szavaid súlyát.
TURI TÍMEA
A bökkenő
Vannak emberek, akik körülöttünk
élnek, de nem részei a történeteinknek.
Szeretjük őket, sokat vagyunk velük, de
nincs közünk hozzájuk. Ellenben páran,
akiket csak keveset látunk és akikkel keveset
beszélünk, sőt, akiket talán nem is ismerünk,
azoknak igenis van beleszólásuk abba a
meghatározhatatlan valamibe, amit jobb szó
híján a történetünknek nevezünk. A bökkenő
csak az, hogy mindezek után számolnunk
kell egy szomorú tanulság kísértésével:
hogy a történetünkhöz mi magunknak nincsen
közünk. És hogy voltaképpen ez lenne a mi
otthonunk: a saját magunk és a történetünk
közötti belakhatatlan rés.